A múlt másfajta emlékei.

A “Szénakazal titkai” bejegyzésem után még egy picit szeretném a múlt felidézésével folytatni az írások sorát. Amint észrevettem több embernél lobbantak fel a kis szikrák, fényt adva az emlékezés útjának, és mint megannyi apró mécses világították meg a saját történetüket ezek a lángocskák. Jó dolog visszagondolni, jó dolog emlékezni, jó dolog elmesélni és jó dolog újra élni ezeket a történeteket. Persze nem mindig és nem minden emlék kedves és jó. Vannak olyan események, amelyekre nem szívesen, vagy összeszorult gyomorral tudunk csak gondolni. De ezek is ott vannak, sőt többször kitörölhetetlenül, mélyebb barázdát hagyva maguk mögött várakoznak arra, hogy időnként eszünkbe jussanak és szomorúságot hozzanak a szívünkbe, még ha csak egy pár pillanatra is. Ilyen fajta emlék valakinek az elvesztése. A továbbiakban a halálról fogok írni, így aki ezt nem szeretné végigolvasni, az itt „leveheti szemüvegét” és bezárhatja böngészőjének ezen ablakát.

A halál ugyanolyan természetes része az emberek történetének, mint az élet. Egymáshoz tartoznak, egymást váltják, és nem lehet kikerülni őket. Megszületünk, élünk majd meghalunk. Ennyi egy ciklus az ember életében itt, a földön. Általában tabutéma ez és nem szívesen beszélünk róla. Azt gondoljuk, hogy ha hallgatunk, akkor azt meg nem történtnek lehet nyilvánítani és így elkerülhetjük a fájdalmas emlékezést. Nem így van! A halál bekövetkezése természetes, törvényszerű és fájó. A fájdalom szóval nem az elment ember fájdalmaira gondolok elsősorban, hanem azokra, akik itt maradtak az élet útvesztőjében, és szívűkben égő sebként tátong az űr, amit eltávozott szerettük hagyott maga mögött.

Visszakanyarodva az eredeti szálra, azaz a múltra való emlékezésre, egy olyan történetet mesélek el, ami harminchárom évvel ezelőtt zárult le, így beleillik a felelevenített múlt emlékeinek sorába. Ahogy az előző írásaimban, itt is a saját fejemben elraktározott képekre hagyatkozom, és azt mesélem el, ami az én gyermeki agyamban megmaradt abból az időből. Lehet, hogy mások pontosabban emlékeznek, már csak a koruknál fogva is, de nekem ennyi maradt meg itt bent.

Régen minden más volt. Ezt már többen megállapítottuk. Máshogyan éltünk, mások voltak a napi elfoglaltságaink és máshogyan is haltunk meg. Pontosabban, a halál az valószínűleg pont olyan volt, mint most, de máshogyan történt az elhunyt ember örök nyugalomba helyezése. Faluhelyen nem volt ravatalozó, így a virrasztás és a temetés ceremóniája a házaknál zajlott le. Mindig volt virrasztás, mert ez az elhunytra való olyan emlékezésnek adott lehetőséget, ami szükséges és fontos volt. Ez helyszín a háznak egy olyan, többnyire nem lakott (persze az adott lehetőségekhez mérten), hűvös szobája volt, ahol méltó módon meg lehetett adni a tiszteletet az eltávozott embertársainknak. A temetés kezdeti része, azaz a halott elbúcsúztatása is itt, illetve kint, az udvaron zajlott. A ház falára és a kerítésre felakasztott koszorúk jelezték azt az arra járó idegeneknek, hogy itt bizony eltávozott egy ember, akit hamarosan a rokonság által kiásott sírgödörbe helyeznek el koporsójában.

És hogy tényleg a konkrétumoknak adjam át a terepet, megkezdem a történetet. 1980 áprilisában szomorú és sötét gyász lepte be családom életét. Ha valaki hirtelen számolni akarna, akkor segítek neki annyiban, hogy még nem voltam kilenc éves és az öcsém meg nem volt még három sem. A mai napig gyógyíthatatlan és milliók végzetét okozó gyilkos kór támadta meg szülőanyám testét. Az életéért való küzdelemről most nem akarok írni, hiszen így is elég nehéz e sorokat lejegyezni. Legyen annyi elég, hogy vagy a mindent átható fájdalom, vagy a mindent érzéketlenné tévő morfium hatása határozta meg az utolsó heteket, napokat. Félelmetes volt… Aztán azon az áprilisi napon elmúltak a fájdalmai, megszűnt a világ létezése és örökre lecsukta szemét az én édes, jó anyám. Megszűnt a szenvedése az életével együtt.

Nem akarom részletesen leírni az egész temetési szertartást, de bizonyos képek itt vannak bennem, amit egyszer ki kell, hogy adjak magamból. Rengeteg ember jött a temetésre, nem fértek el az udvaron, hiszen az egész falu tudta azt, hogy egy olyan harminchárom éves anyuka hagyta el a földi pályáját, aki után két apró gyerek maradt félárván, és ez azért akkor sem volt mindennapos hír. Én már csak arra emlékszem, hogy az udvaron álltuk körül anyám koporsóját és onnan tekintettem körbe néha, az összejött sokadalomra. A közelebb álló rokonságomra, a félkörívben álló osztálytársaimra és arra a rengeteg emberre, akik eljöttek végtisztességet tenni. Igazából, már sírni sem tudtam, hiszen nem értettem én gyerek fejjel azt még, hogy milyen élet várhat rám ezután. Úgy éreztem, hogy annak a szenvedésnek a látványa, ami kitöltötte az utóbbi heteinket, nem lehet rosszabb már. Egy dolog viszont nagyon itt maradt bennem és mindig eszembe jut, ha temetésre visz a sors. Az a semmihez nem fogható, az ember szívének legmélyére hatoló hang, amikor rászegelik a koporsóra a tetejét. (Akkoriban még nem voltak ilyen csavarral rögzíthető koporsó tetők, hanem nehéz kalapácsütésekkel szegelték azt rá.) Ez azzal a tudattal is párosult, hogy soha, de soha az életben nem lehet már megnézni az elhunyt hozzátartozónk arcát.

A halottas kocsi recsegve, ropogva haladt a kövesúton, egészen a temetőig. Az azt húzó lovak patkóinak kopogása közepette bandukoltunk a kocsi mögött, mint egy végtelen hosszú fekete kígyó, mivel a gyászoló tömeg lassan araszolt mögöttünk, végig a falu főutcáján. A másik megrázó dolog, illetve hang az volt, amikor halk huppanásokkal a betemették a koporsót. Szörnyű volt ez azért is, mert a rokonság női tagjainak szívbe markoló jajveszékelése bele égeti magát az ember agytekervényeibe. Egy pici nyugalom talán akkor száll az ember fiára, amikor a fejfát és a koszorúkat is elhelyezik a sírhanton. Akkor már nincs más lehetőség, mint tudomásul venni, hogy ennyi volt egy élet és most már biztosan bezárult örökre a sírhant.

A temetést mindig halotti tor követte, ami szintén a halottas háznál került lebonyolításra. Én erre már nem emlékszem, mint ahogyan nagyon sok minden a múlt homályába veszett. Abban az időben úgy éreztem, hogy mindenki engem néz, ha valahová mentem. Nem tudom, hogy ez miért volt, de bizonyára nem voltak alaptalanok ezek az intuíciók.

Aztán egy idő után megnyugszik az emberi szív, főleg a gyerekek felejtenek hamar. Vagyis nem felejtenek, csak valahogy kezdenek homályosabbá válni a múlt emlékei. Bizonyára így voltam ezzel én is, hiszen egy gyereknek az a dolga hogy tanuljon, játsszon és élje az életét úgy, ahogyan azt a sors alakítja. De nem tudtam könnyen felejteni, mert a házunk vályogfalában sokáig láttam még azokat a szegeket, amelyekre a koszorúk voltak felakasztva. Ilyenkor megálltam egy pillanatra és elgondolkodtam azon, hogy vajon merre járhat most az én ÉDESANYÁM?

Fényeslitke, 2013.                                                                           Fricy

*(Képek forrása: Internet)