Mostanában – többnyire az internet hatására – egyre többet gondolkodom, és valahogy egyre többet jut eszembe a múlt. Napról-napra több az emlékem és egyre jobban feltűnik számomra az, hogy mennyire más is a jelenlegi világ, mint amiben én felnőttem. Nem is tudom, hogy mi ez, nosztalgia, vagy talán valami más? Nagyon sokat jut eszembe a gyerekkorom és az, hogy én, vagyis mi, miket csináltunk abban az időben. Bizonyára ez annak is tudható be, hogy cseperedő gyermekem Bence, serdülő korba ért. Valahogyan hihetetlen, hogy az idő ennyire rohan. Persze akinek volt élete, annak vannak emlékei is, és akinek vannak emlékei, az már nem élt hiába. Én személy szerint tyúkeszű vagyok, azaz pocsék a rövidtávú memóriám (azt is elfelejtem, hogy miért mentem be a boltba), de a hosszú távú annál jobb. Szokta is mondani a párom, ha elfelejtek valamit, hogy „semmi baj, majd húsz év múlva úgyis az eszedbe jut”. Ez van, nem tudok vele mit csinálni.
Visszatérve a gyermekkorra és az én „kisfiamra” (ez utóbbi szó nagyon idézőjelben :)), próbálom összevetni azt, hogy én miket is csináltam az ő korában. Be kell vallanom töredelmesen, hogy nem tudom elmondani azt neki, hogy bizony én milyen jó gyerek voltam. Vagyis mondhatnám, csak nem biztos, hogy teljesen igaz lenne. Persze nem voltam én rossz, csak az ördög volt az, hogy nem vitt el még három napos koromban. Jó fiú voltam! Erre tanúm is van, hiszen megmondaná ezt nagyanyám is szegény, ha élne. De mivel már meghalt… Na, meg a szomszéd nagyanyja is, akinek a kezét nagyító lencsével „tetováltuk”
a forró nyári napsütésben, csak úgy, hogy meg legyen jelölve. Volt is pörkölt bőrszag, no meg füst is. Nem is értette szegény, hogy hogyan tudnak azok a fránya legyek ekkorákat csípni fényes nappal. Persze „szeretett” is ezért bennünket, hiszen naponta csak négyszer-ötször zavart körül az udvarra összerakott szénakazlon. De ez természetes folyamat volt, hiszen mi mindig harcban álltunk, pontosabban harcra készen, és hát ki kellett ugratni néha az a nyulat (az ellenséget) a bokorból. Nehogy már olyan unalmas legyen egy szép nyári nap.
A szénakazal (ami villával rakott, nem bálákból épített volt) egyébként is fontos, mondhatni központi szerepet kapott életünkben. Na, nem gyűjteni, meg forgatni 
szerettünk kint a kaszálón, hanem rengeteg „kincset” lehetett elrejteni benne. Ott van például a Fecske cigaretta, ami kevesebb, mint hat forintba került. Hát kell annál jobb hely a cigaretta számára, mint egy szépen megrakott kazal? Arról nem is beszélve, hogy milyen jól esett a tövében elszívni azt. Az ember fia szépen nekidőlt és az ég felé eregette a füstöt, gondolva arra, hogy azért szép ez a falusi élet, hiszen a városiaknak még egy ilyen kazaljuk sincs, így nem tudják oly nyugodtan elpöfékelni azt a dohányárút. Persze gondoltunk mi a veszélyekre is, hiszen nem voltunk buta gyerekek. Egy üres festékes dobozba zárva nyomtuk be a kazalba a cigit a gyufával együtt, nehogy már elázzon, ha esni találna az eső. Így nem volt veszélyben a kincs. Akkor még nem kérték el a Tisza falatozóban a személyit, ha vásárolni támadt kedvünk kéttő-három „bélásért” egy
pakli Fecskét, így én is simán megvehettem, mert az nem volt olyan feltűnő, mintha a négy évvel idősebb szomszédom veszi azt meg. 🙂
„Geves” láda. Ez nem hiszem, hogy az ország többi pontján annyira ismernék, de nekünk, szabolcsi almatermesztő falusiaknak, ez az életünk része volt. Ősszel azért, mert ebbe szedtük az almát, nyáron meg azért, mert nagyon jó várakat lehetett belőlük építeni. Többszinteset, tömlöccel, amibe természetesen az örök ellenséget akartuk bezárni, miután a nagyítóval megfelelően megjegyeztük a jobb kezén. (Azért a jobbon, mert arról sütött a nap. Az már túl feltűnő lett volna, ha a bal kezét akartuk volna pingálni, hiszen mi az eget kaparásztunk volna előtte egy lencsével. Az már egyenlő lett volna a komplett bukással. Háttal meg csak nem ültethettük a napnak. Mit nézzen, a falat?)
Még itt el kell mesélnem egy történetet, ami – most így visszatekintve rá – nem is tudom,
hogy félelmetes, vagy inkább nevetséges volt. Röviden, a lényeget írom. Áll a stráfkocsi az istáló ellőtt, dél van. A lovak befogva. Az egyiket majdnem biztosan Negrónak hívták, a másikra már nem emlékszem. Ezek a piszkos és szemtelen legyek, hogy a böglyökről már ne is beszéljünk, békét hagytak azoknak a szerencsétlen lovaknak? Hát nem. Folyamatosan szálltak rájuk, hol a fülüket csípték, hol az oldalukat, de semmiképpen nem akartak nyugtot hagyni szegényeknek. Nem elég szerencsétlenség azoknak a páráknak, hogy délben sem ülhetnek asztalhoz, így állva kell enniük, még azok a legyek is! Közbe kell avatkozni! Valahogyan meg kell akadályozni, hogy bántsák a lovakat – elmélkedtünk a bakon ülve. Mi erre a legalkalmasabb eszköz? Na, mi? Hát egy ostor. Azzal oda lehet érni mindenhová és kényelmesen el lehet hessegetni a rovarokat. Így is történt. De a legyek is rafkósak voltak ám, nem lehetett őket csak úgy megfélemlíteni, hiszen láttak már azok ostort a falun eleget. Nem volt más választás, móresre kellett tanítani azokat a piszkos élősködőket, így oda kellett csapni, hogy a fene ette volna meg a szemtelen pofájukat. Meg
is történt az ütés, de abban a pillanatban elszabadult a pokol. A lovak eszméletlen rohanásba kezdtek stráfostól, ostorostól, legyestől, mindenestől, lefelé a kertbe (mi persze a bakon, megrémülve). Egy kapu (ami természetesen nem volt nyitva) egy trágyadomb, egy almafa, egy körtefa. Ezeken mentünk át. Na, a második almafa, ami egy kicsit idősebb volt nem adta meg magát, az már megfogta a fogatot, lovastól, ostorostól együtt. Mi csak néztünk egymásra megijedve a harminc méteres vágta után és már előre fájtak azok a pofonok, amelyeket sűrű „miatyánkok” közepette kiosztásra kerültek. Pedig mi csak jót akartunk, a legyek voltak a hibásak, akik valószínűleg a hasukat fogva röhögtek rajtuk. Aznap már nem mentünk be a szénakazal mögé, megkeresni a festékesdobozt.
Most így visszagondolva tényleg jók voltunk, csak ritkán folyt vér, de falun hamar gyógyulnak a sebek! 🙂
Fényeslitke, 2013-06-24 Fricy
(*Fotók forrása: Internet)
Fricy's Blog. Az élet, ahogyan én látom. 