Emlékek

Tegnap, szokásomhoz híven (mert minden héten megteszem) „kirobogtam” a Tisza partra, hogy megnézzem mi a helyzet. Nem mintha olyan sokat változna hétről-hétre, csak hát olyan jóóó. Nyugalom, csend, szép környezet, friss levegő. A Tiszának különleges illata van, olyan semmivel össze nem téveszthető, egyedi, felismerhető. Ilyenkor mindig a gyerekkorom túrái jutnak eszembe. Amikor még az iskolával voltunk kint a Madarak és fák napjára (ami egyébként egybeesik a születésnapommal), vagy a szeptemberi fegyveres erők napjára. Ilyenkor akadályversenyek és főzések voltak az iskola tanulói számára. Barangoltunk az erdőben és élveztük a tanításmentes napot. Szép volt, jó rá emlékezni. 🙂

Később, ifjú koromban is ott töltöttem szinte az egész nyarat. Bronzolajjal bekent testtel, órákat heverésztünk a forró, parti fövenyen, de volt, hogy fél napot is fejeltünk a vízben. Abban az időben előfordult, hogy 150-250 ember is itt töltötte a hétvégéjét (a vasárnap délutánt), a lapályon. Ez volt a „fürdőhely”! Gyerekek tucatjai tanultak itt meg úszni és egy-egy pancsolás után jó volt enni az otthonról hozott szendvicsekből. A Tisza meghozza az étvágyat. Vizes fövenyből várat „csurgatni”, nyakig beásni egymást a homokba, szalonnát sütni, volt itt élmény bőven.

Ma már sokan azok közül, akik naponta jártak le, nem voltak itt évtizedek óta. Már rá sem ismernének, sőt, oda sem találnának többen. Megváltozott minden. Elmúlt az az időszak, elvárosiasodtunk, hiszen a falu, azaz Fényeslitke sem olyan már, mint akkor volt. Hazafelé jövet végig azon gondolkodtam, hogy miért változik minden és miért nem olyan az élet, mint régen. Elvesznek a hagyományaink, elfelejtjük a történeteinket, lassan oda lesz a múltunk. Nincs már mozi, ahol hétvégén össze tudtunk jönni és megnéztünk egy-egy filmet, nincsenek már bálok, ahol a fiatalság hajnalig ropta a táncot és engedte le torkán a pár forintos sört, vagy a „szőke kólát”.

Régen is volt tél, de az mégis más volt. Mindig volt hó 20-30 centiméteres, és mégis átvészeltük különösebb siralmak nélkül ezeket a hónapokat. Sokszor sétáltam haza éjjel a csendes hóesésben és néhány havat seprő, aludni még nem tudó emberen kívül senkivel nem találkoztam. Az ablakokból a fekete-fehér tévék kékes fénye szűrődött ki, de végtelen nyugalomban rakódott egyre magasabbra a csillag alakú hópihék halmaza. Nem tolták a havat, csend volt. Még a kutyák is csak kisebb vakkantásokkal jelezték, hogy észrevettek, de az ól mélyéről nem dugták elő az orrukat.

Az is eszembe jutott, hogy vajon a mai gyerekek tudják-e azt, hogy mi is az a „Lucázás”? Emlékeim szerint végtelenül jókat szórakoztunk a hideg decemberi napokon és kilószámra szórtuk a tengerit a jégvirágos ablakokra. Másnap láttuk meg csak mi is, hogy a saját „kiskertünk” is tele van kukoricával. Jó muri volt. Voltak helyek, ahol vasvillával kergetett el a borgőzös gazda (a direkt termő Noah, vagy „Nova” és a „Nyisztor” szőlőkből készült borok ütöttek ám), de voltak olyan családok, ahol behívtak és megkínáltak egy pohárka itallal, hiszen attól még nem lesz baja egy serdülő fiúnak!

Emlékek. Szépen lassan elfelejtetünk mindent. Csak az illatok a régiek. Az akácvirág, az orgona, vagy a Tisza illata. Ezeket nem tudják elvenni és így mindig lesz mód és lehetőség arra, hogy eszünkbe jusson a múlt. A feszületek is ugyan ott állnak, mint évtizedekkel ezelőtt, így még talán emlékeznek arra többen, hogy mire gondolok akkor, ha azt mondom, hogy „találkozzunk a keresztnél”. Sajnálom ezt az egészet, hiszen ha nincs valakinek múltja, jövője sem lehet! Ne hagyjuk azt, hogy szépen, lassan minden veszendőbe menjen! Ha valakinek vannak olyan emlékei, amelyek érdekesek lehetnek számunkra, az ossza meg velünk, és talán fennmaradhat valamilyen formában a falu emléke, a lakosok múltja!

Ennyi mára. Jó idő van, tele a kisvárdai strand, de üres a lapály. Még az öreg eperfát sem találni meg ott. Biztosan az is elszállt a múlttal, amit én úgy szerettem!